46. Polperro

46. Polperro.

Már Polperró határában
róják az út porát,
közben Emi gondterhelten
ráncolja homlokát.

„A lány és a hét kis bányász
ismerősnek tűnt nekem...
Vajon honnan? A fejemben
keresem, de nem lelem.”

„Én is ezen merengek már
tegnap este óta,
hej-hogy zakatol fülemben
az a vidám nóta!”

Szól Sicc, de a fogas kérdést
megvitatni nincs reményük,
mert egy sötét utcasarkon
gyanús alak áll elébük.
Ábrázatát csuklyájának
árnyékába rejti,
és szavait, akár titkot,
csak suttogva ejti:

„Valahára megjöttetek.
Hoztátok a szajrét?
Mutassátok! De csak halkan!
Nem bírom a majrét.”

A barátok összenéznek:
Itt már beszélni sem lehet?
S ürítik ki zsebeikből
az ónércet s a rezet.

„Ne az összest! Elég minta.”
susorog az idegesen,
„Az áru, látom, minőségi,
süllyesszétek el sebesen!
Hordóbendőbe bezárva
a tengerparttól harminc yardra,
hullámágyba befektetve,
színes jelzés legyen rajta!
Az útra így felkészülve
várjátok a dereglyét,
mely átvisz majd a határon,
melynek száma hetedhét.
Ladikom felismeritek
a nevéről könnyedén,
mesterségem címere lesz
pingálva az elején.”

Emília kérdezné még:
„Mi lesz, hogy ha jő a zápor?”
de a fickó sarkon fordul
s úgy elillan, mint a kámfor.

„Szerinted az állása mi
s miben mester ez az ürge?
Talán bűvész vagy sportoló?
Elfutásban nagyon fürge.
A címere vajon mit rejt?
talán matróz figurát?
Ha nem tudjuk, hogyan fogjuk
felismerni tutaját?”

„Ne problémázzál már annyit”
inti le Sicc Emíliát,
„Jelenleg ez mind nem fontos,
hagyd már a sok litániát!
Először is végrehajtuk
a ránk bízott akciót,
amihez kerítenünk kell
egy evezhető kis hajót.
Amott utcajelző-táblán
nyíl mutatott egy helyet,
hol vízi járműből tucat van,
tán bérelni is lehet.”