47. Tengerészeti Múzeum

47. Tengerészeti Múzeum.

A tengerész múzeumban,
hová a nyíl vezetett,
hegyén-hátán sok-sok bárka,
csak bírja a mennyezet.
A cicamica a látványra
csöppet el is csügged,
a hajók itt nem vízen úsznak,
hanem spárgán csüngnek.
De azért még megkérdezi,
hátha mégis szerencsések,
egy kajakot, csak kölcsönbe,
kis időre vehetnének:

„Kellene nekünk egy csónak,
visszahoznánk nemsokára.
A parttól messze nem eveznénk,
uszkve harminc yardocskára.
Továbbá még két kis hordót
is szeretnénk kapni,
olyat, amit a csónakkal
nem kell visszaadni.”

A múzeumigazgató,
mert ő az akit Sicc megkérdez,
a macskát hallva merengően
a távolba tovaréved.
Hosszú csendes percek telnek.
Tán infarktus kerülgeti?
Szólhatna már végre, de csak
a kávéját kevergeti.
Már-már el is köszönnének,
mire jön a felelet:

„A kézműves klubban, hordót,
csinálhattok gyerekek.
Készíthető kalózsipka,
vászon s papír kishajó,
de sajnos – mint azt jól tudjátok –
az tengerre nem való.
Ámbár, ha meg-engeditek,
egy tippet azért adhatok.
Apálykor a Szent Michaelnél
elég bebaktatnotok.
Kövezett út vezet ott be
az óceán medrébe,
fél naponként előbukkan
s búj a tenger mélyébe.”

Homlokuk a jó hírt hallva
nem kell most már ráncolni,
a segítséget megköszönik,
s indulnak barkácsolni.
Előbb hordót hajtogatnak,
mert azok a fontosak,
fejfedőt meg varrnak hármat,
koponyásat, csontosat.
A papírhordót teletömik
a bányászott fémérccel,
majd a csapat sietősen
a kolostorhoz lelécel.