A vén diófa 2. meséje - Eszti-mami meséje

A vén diófa 2. meséje - Eszti-mami meséje.

- Szóval milyen volt mikor Mártonka játszó társa voltál? - kérdezte türelmetlenül a kis fa csemete.

- Hát az úgy volt, hogy Mártonka nagyon csintalan kis fiú volt. Egyszer anyukája megkérte, hogy vigye el a szomszéd tanyára Annus néninek a túrót, amit aznap készített el. Vigyázzon magára is, meg a túróra is, meg a pénzre is amit kap érte. Mártonka nem igen tudott lassan szépen menni, inkább vagy baktatott, vagy futott, vagy szökdécselt. Már el is felejtette, hogy mire kérte az anyukája. Az egyik ugrásnál megakadt a lába egy gazban, és elhasalt a dűlő úton. A túró kiborult.

- És mit csinált ekkor? - kérdezte a kis fa.

- Hát megette. Aztán meg nem mert haza menni. De ahogy esteledett, csak haza merészkedett.Tudom, mert nekem mondta el miközben a kis kezében forgatott. Szomorúan nézett rám.

- És mi történt? - kérdezte izgatottan a kis fa.

- Félve, de haza ment. Először a gazdasszony igen mérgesen nézett rá, de aztán elnevette magát. Megölelte a kis fiút. És másnap is rábízta a túrót. Akkor már szépen ment, és Annus néni is megkapta a túrót. Aztán volt úgy, hogy bement megnézni a kis malacokat, de elfelejtette becsukni az ólajtót, miután kijött onnan. Így aztán, az anya koca mind a tizenegy malacával kisétált az ólból, és hangos röfögéssel vidáman  feltúrták az egész udvart. Mikor a háziasszony rájött, hogy mi történt, nem is tudta, hogy a malacok után fusson, vagy Mártonka után. Mire nagy nehezen beterelték a malackákat, Mártonka azt a feladatot kapta, hogy szépen temesse be a kitúrt lyukakat, és tegye rendbe az udvart.

- És megcsinálta? - kérdezte a kis fa.

- Nahát, gondolhatod, hogy nem sok kedve volt hozzá. De aztán szépen neki látott. Szerettem a zsebében lapulni, mert mindig olyan vidám volt. Munka közben is dúdolt, énekelt. Néha kivett, megsimogatott, majd folytatta a munkáját. Nekem meg már fényesen csillogott a dióhéjam, annyi szeretetet kaptam.

- De jó, hogy így szeretett! - nézett fel a vén diófára a kis csemete. - Én is nagyon szeretlek! - suttogta. A nagy diófa most nagyon meghatódott. Nyújtózkodott a leghosszabb ágával, és megsimogatta a kis csemetét.

- Tudd meg, hogy egészen pici korodtól fogva féltve óvtalak, védtelek esőtől, tűző naptól, mert már akkor szerettelek. Nézd, erről az ágamról pottyantál le kis dióként. - És a nagy fa, integetett azzal az ágával.

- És aztán mi történt velem? - kérdezte a csemete.

- Egy mókuska felkapott téged, és elszaladt veled. Akkor nagyon féltem, hogy már nem látlak viszont. De aztán újra megjelent. Biztosan tele volt már az odúja, ezért itt mellettem gondosan elásott, és aztán megfeledkezett rólad! Aztán esett az eső, cirógatott a napsugár, és lám, milyen gyönyörű kis csemete lettél! - nézett szeretettel a vén dió fa a kis fára. Na de térjünk vissza Mártonkához. Bizony alaposan elfáradt. Mert hogy kis lapátjával a kitúrt földet vissza lapátolta a mélyedésekbe, elegyengette, aztán ugrándozott rajta. Ezt nagyon szerette. Mindig nagyobbat, és nagyobbat ugrott. Végül akkorát sikerült ugrania, hogy még én is kicsúsztam a zsebéből, leestem a földre, és belegurultam a lyukba, amire már rá is húzta a földet. Észre sem vette, hogy eltűntem. Legközelebb már csak jövő tavasszal láttam, amikor két kis hajtásommal elő bújtam a föld alól.

- És nem féltél a nagy udvar közepén egyedül? Nem léptek rád? És nem rágcsált meg senki? - jöttek a kérdések a kis fától.

- De bizony volt egy ami elég félelmetes dolog volt, de arról, majd holnap mesélek! Pihenj kis csemetém, álmodj szépeket! - mondta a vén diófa már a hold sugarainak fényében.

- Jó éjt! - susogta álmosan a kis csemete. Majd holnap mesélsz?

- Persze! - zizegte leveleivel a nagy fa. - Mesélek.