A vén diófa 9. meséje - Eszti-mami meséje

A vén diófa 9. meséje - Eszti-mami meséje.

- Ma megint szebb vagy! - mondta az ébredező kis fának a vén diófa. - Jó reggelt!

- Te már fenn vagy? - kérdezte álmosan a csemete.

- Már egy ideje fenn vagyok. Ez a varjú ébresztett. Nézd mit csinál! Mutatott az öreg fa egyik ágával a kerítés oszlop felé.

A csemete csendben figyelte a varjút. Azt látta, hogy a madár birkózik egy nagy  dióval, meg akarván törni, de sikertelenül. Ekkor a varjú fogta a diót a lábával, magasra emelkedett vele, majd az udvaron levő nagy kőre ejtette. De még semmi nem történt a dióval. Akkor újra megfogta, megint felszállt vele, a kő másik pontjára ejtette a diót. A dió a kövön koppanva most széttört. A varjú szépen leszállt, megette a dióbelet, és aztán elrepült. Ahogy a károgó tollas elszállt, megjöttek a kis cinkék, és az apró dió maradékot szépen felkapták és a kis diófa ágán elcsipegették. Aztán újra oda röppentek a feltört dióhoz, megint felkaptak egy morzsát, majd újra a kis diófa ágára. A csemete meg sem mert mukkanni. Nagyon élvezte, hogy most az ő ágára is madárka repült, sőt, ott reggelizik nála. Ez leírhatatlan élmény volt számára. Büszkén nézett fel a vén diófára, szó nélkül, mozdulatlanul, nehogy elijedjenek a cinkék. Mikor a dió maradék elfogyott, a kis cinkék is elreppentek.

- Láttad? - kérdezte egyszerre meghatottan és büszkén a csemete a nagy fát. Itt evett, itt ugrált az én ágaimon! De jó volt. - nézett sóvárgón a kis fa a madárkák után. - De jó lenne, ha újra vissza jönnének.

- Vissza fognak, ne félj! Most már tudják, hogy itt van eledel. Tudja a varjú is, és a cinkék meg azt, hogy a varjú ide jár, és hogy lesz nekik is a morzsákból reggeli. - nyugtatta a nagy fa, a kicsit.

- Akkor reggelenként várni fogom őket! - mondta lelkesen a csemete. - Tényleg! Akkor ki jött ide miután Mártikáék elköltöztek? - ocsúdott fel a kis fa. - Meséld tovább!

- Az úgy volt, hogy akkor enyhe tél volt. - kezdett bele a vén diófa a mesébe. -  És egyik reggelen, egy ismeretlen lovas kocsi állt be az udvarra. Három ember szállt le kocsiról. A lovak hátára pokrócot terítettek, hogy meg ne fázzanak. Majd egy-egy vödörben abrakot kaptak enni. Az emberek ruhája csupa  festékes volt. A lovas kocsin létrát hoztak, meg vödröket, meg minden féle szerszámot. Aztán neki láttak a háznak. Csiszolták az ablakokat ajtókat, javították a falakat, aztán szép fehérre meszelték.

- Jóska! Támaszd már ide a létrát! Meg kéne nézni, hogy a tető rendben van-e! - szólt egyik társának az, akit Pistának hívtak.

- Majd én viszem! - mondta Kálmán. - Meg is nézem, mert innen lentről úgy látszik javítani kell. - tette hozzá.

- Délben aztán megálltak ebédelni. Egy-egy ládára ültek, elővették a kenyeret, szalonnát, hagymát, és a bicskájukkal készített falatokat emelgették a szájukhoz. Csendben ettek, közben nézegették az épületet.

- Jó lesz végre, hogy itt nálunk is lesz iskola. Jó ez a nagy udvar is, meg a diófa árnyéka is jól fog jönni. Már csak tanárt kellene szerezni hozzá! - mondta Pista.

- Tavaszra biztosan lesz az is! - tette hozzá Jóska.

- Úgy hallottam, hogy a faluból fog kijárni vagy a Kázmér tanító úr, vagy a felesége a Matild tanító néni. - említette meg Kálmán. - na majd látjuk! - csapták be a bicskát a mesterek. Szürkületig dolgoztak, még fát is vágtak, és halmoztak fel, mint régen a gazdáék. Aztán a lovas kocsival elhajtottak. Én meg újra itt maradtam. - tárta szét az ágait a nagy fa.

- Jó, de mi az az iskola? - érdeklődött a csemete.

- Azt én is csak tavasszal tudtam meg. Addig néha még meg meg jelent a lovas kocsi. Kis asztalokat, meg székeket hoztak, meg egy nagy táblát. De fogalmam sem volt róla, hogy mi az az iskola. - vallotta be a vén diófa. Közben köd ereszkedett le a tájra, szépen betakarva a mezőt, az udvart, a véndió fát, és a kis csemetét. Az esti szürkület csendben, észrevétlenül lopakodott bele a beszélgetésbe, jó éjszakát kívánva igazított még a pára paplanon, aztán behúzta  az éjszaka nyugodt sötét függönyét, a békés pihenéshez.