Cseppke újra eljött...

Cseppke újra eljött....

Cseppke újra eljött…

Hallottatok már Cseppkéről? Ő egy vándorló apró vízcsepp, aki időnként ellátogat a Földre. Járt már nálunk nyári záporral, meg zivatarral is. Megismerkedett akkor a játékos, vidám gyerekekkel, a lakótelepi tavon élő hattyúcsaláddal. Mostanában – a hideg télben is – kedve támadt egy kis földi kirándulásra. Vajon ebben a zord időben kivel tud majd barátkozni?!

Felhő anyótól kellett engedélyt kérnie az utazására. Izgatottan készülődtek az apró cseppek, akik az idősebb cseppecskéktől hallották, hogy ez egy egészen más utazás lesz, mint a nyári volt. És tényleg… Kezdődött azzal, hogy sokkal lassabban ereszkedtek le Felhő anyó kötényéből, és a csillogó vízcseppek helyett szikrázó hókristály-alakot öltöttek magukra. Egymást csodálták a csipkés hópelyhek, egyik szebb volt, mint a másik. A fagyos szél segített abban, hogy mindenhová jusson a hóból. Voltak, akik a háztetőkön pihentek meg, mások a fák ágain telepedtek le, volt olyan is, aki az ablakpárkányokra hullott. Cseppke őket irigyelte leginkább, hiszen az ablakokon bepillantva megcsodálhatják az emberek világát. Csalódottan állapította meg, hogy néhány társával együtt  a város széle felé terelgette őket a hideg fuvallat. Lassan már csak a nagy fehér hópaplanokat lehetett látni. Ekkor a szél lecsendesedett, így Cseppke is megpihenhetett. A sötétben nem tudta megállapítani hol ért földet, de azt érezte, hogy egy sima, jeges felületre érkezett. Na, majd holnap meglátjuk Cseppke új állomáshelyét.

A szikrázó reggeli napfényben aztán megfigyelhette Cseppke, hogy egy narancsszínű, hosszúkás valaminek a vége lett a helye. Méghozzá jó szorosan tapadt a már korábban idehullott többi pehelyre.

– Ez lesz tehát egy időre az otthonom – állapította meg a kis hópehely. Azzal amennyire csak tudott körbe pillantgatott. Azt látta, hogy a narancssárga hosszúkás valami másik vége egy nagy fehér gombócban folytatódik, alatta pedig fekete széndarabokat figyelt meg, melyek egy mosolygó szájat formáztak.

Ugye rájöttetek, hogy hová esett le Cseppke?! Bizony, hogy egy hóember répaorrának a végére.

– Legalább jó a kilátás innen! – jegyezte meg a kis hópehely.

– Hát persze, hogy jó, hiszen nekem minden porcikámról jó kilátás nyílik erre a csodás tájra – mormogta valaki válaszul.

Cseppke hamarosan rájött, hogy az ő őrhelye alól jöttek ezek a hangok.

– Ki vagy, te? – kíváncsiskodott a hópihe, aki köztudottan nagyon érdeklődő természetű volt.

– Én Habakuk vagyok, a hóember. Ahol csücsülsz, az meg az én sárgarépa-orrom. De nem bánom, maradj csak nyugodtan nálam, legalább lesz kivel társalognom! Szerencsére a varjak néha megpihennek a karjaimon, meg más apró madárkák is hoznak híreket a világból.

– Érdekes lehet egész nap csak bámészkodni! De hogyan kerültél ide, és miért nem mész tovább, ha már mindent megfigyeltél itt?

– Mi hóemberek nem tudunk járni, ott kell állnunk, ahová az emberek megépítettek bennünket. Engem két kisgyerek épített, akik a szüleikkel erre kirándultak a hétvégén. Nagyon alapos munkát végeztek, látod, hogy milyen nagy a pocakom? Meg a nyakam is jó vastag, hogy elbírja a kobakom, meg ezt a szép fazekat. Na és mit szólsz a csíkos sálamhoz? A varjak szerint nagyon csinosan nézek ki. Szerinted is?

– Én nem tudom, hogy egy hóembernek hogyan kell kinézni, de nekem tetszik, amit látok. Főleg, hogy olyan barátságosan mosolyogsz rám a szép fekete szemeiddel – nyugtatta meg Cseppke a hóembert.

– Igen a cinegék is azt mondták, hogy szeretnek idejönni hozzám, mert barátságos a mosolyom. De nézd csak, éppen felénk repül egy csapat kismadár!

Azzal a közeli bokrok ágaira reppentek az éhes cinegék. Kíváncsian figyelték a hóember orráról integető hókristályt. Cseppke hamar megbarátkozott a kismadarakkal, délután meg azzal a két fekete varjúval, akik itt tartották pihenőjüket. Tőlük is sokat megtudott a környező szántóföldek meg a kiserdő életéről. Jöttek később őzek, de még egy róka is megcsodálta a hóembert. Félve közelítette meg, mert egészen olyan volt, mint egy ember. Hamar rájött, hogy nem kell tartania Habakuktól és Cseppkétől sem, akivel jókat beszélgetett a világ dolgairól.

Így ment ez heteken át, míg csak melegedni nem kezdett a levegő. Bizony Habakuk is egyre kisebb lett. Szomorúan állapította meg, hogy a fejfedője és a színes sálja már megvált tőle. Pár óra leforgása alatt csak egy terjedelmes tócsa maradt belőle, közepén egy sárgarépával és persze annak végén a vidám Cseppkével.

A kiserdő felől őzek sétáltak a tócsa irányába, és csodálkozva állapították meg, hogy eltűnt a kedves, fehér ember, akivel olyan jól összebarátkoztak.

– Szerencsére az orrát itt hagyta nekünk. Jó lesz egy kis vitaminpótlásnak – azzal már bekapta volna a finom falatot a fiatalabb őzike, de valaki rákiáltott:

– Állj, még itt vagyok a répa végén! Még egy-két perc és leolvadok, akkor vihetitek a zsákmányt.

Így is lett, az őzek türelmesen megvárták, míg Cseppke a nagy pocsolyába toccsant.

– Kedves társaim! Szerintem mi hamarosan visszautazunk Felhő anyóhoz, ha marad ez a kellemes napsütés…

Így is lett. Két nap múlva már csak egy aprócska vízfolt volt Habakuk helyén. Cseppke az utolsók között emelkedett a magasba, hogy visszatérjen a felhők birodalmába. Örült, hogy viszontláthatja Felhő anyót és az égi barátait.

– Azért tavasszal újra lemennék a Földre, olyan jól éreztem ott magam!

Felhő anyó pedig megígérte, hogy néhány hét múlva újra útra kelhet.

                                                                               ***

Cseppke korábbi kalandjait itt olvashatjátok:

Mese: A versengő vízcseppek - Gyöngyösvári Mara meséje | Meskete

Mese: Nyári zápor - Cseppke a hattyúkkal ismerkedik - Gyöngyösvári Mara meséje | Meskete