Élet az öreg vízimalomban 10. rész

Élet az öreg vízimalomban 10. rész.

Evés közben aztán egyre jobban belemelegedtek a beszélgetésbe. Egyre több kérdés merült fel apókában. Különösen akkor, mikor látta, hogy a nő egyik lábán kötés van, és biceg is rá. 

 - Mi történt a lábával? - kérdezte Elemér.

 - Hát nem emlékszik kend? - nézett rá meglepődve a nő.

 - Azt tudom, hogy valami baj történt, de hogy mi, az sajnos nem jut eszembe - mondta az öreg, kicsit szomorkás arccal. Aztán elmesélték Regővel együtt, hogy hogyan, és miért is indultak útnak, és hogy jutottak el idáig. 

 - Akkor most mutatok valamit! - mondta a nő. -Csak jöjjenek utánam! - és már ki is lépett az ajtón. A többiek pedig utána. A nő elől, a kislány pedig Regő, és apóka között. Olyan kis cserfes lányka volt. Száz kérdése volt, és tengernyi mesélni valója. 

 - De ti most hol laktok? És milyen a vízimolnárok élete? És milyen a vízimalom? Nektek van kutyátok? Egyszer én is találtam kismókuskát itt az erdőben, de már megnőtt, és elköltözött egy magas fára. - kérdezett, és mesélt egyszerre a lányka. Egy hosszabb séta után elértek az erdőben egy kis tisztásra. Itt a nő megállt. Elemér nézelődött. Ismerős volt ez a hely, de még nem tudta, hogy miért. Aztán észrevett valamit a földön. Egy vadcsapda szétesett darabjai hevertek itt ott, félig már a föld, és az avar takarásában. A nő most leült a vasdarabok mellé.

- Elemér bátyám! Hát nem emlékszik? – nézett rá a földről a nő. Regő, és a kislány is lélegzet vissza fojtva figyelt. Apóka erősen gondolkodott.

- A csapda. Beleléptél! – mondta egy bottal a földet kapargatva Elemér. – Ki akartalak szabadítani.

- Úgy van! – helyeselt a nő.

- Ott sebesült meg a lábad! Nagyon csúnya seb volt! – kezdett emlékezni apóka. - Nagy nehezen tudtam csak leszedni ezt a csapdát – mondta tovább, és belerúgott a földön fekvő vasdarabba. - Hazavittelek, és ápoltalak. Hagy nézzem, most milyen? – és a kötést leszedve kiderült, hogy még mindig nagyon csúnya a seb. - Most menjünk haza, leápoljuk! Így is tettek. Szépen elindultak hazafelé. Csendesen diskurálgattak, míg oda nem értek. A kislány hűségesen fogta Regő, és Elemér kezét egészen hazáig.

- Akkor én most elmegyek a csónakhoz, és hozok az Ilka mama féle kenőcsből – mondta Regő.

- De jó ötlet! Hozzál már akkor ebben a zsákban a lisztből is! – kérte őt apóka. Regő gyors léptekkel indult a csónakhoz. Magában azon gondolkodva, hogy milyen dolgokon ment keresztül Elemér, míg hozzájuk elért. És még mennyi mindent nem is tudnak. Viszont ami a lényeg, hogy türelmesnek kell lenni apókával, nem szabad erőltetni. Időről időre eszébe fog jutni minden, csak ki kell várni. És megtalálni a helyszíneket, ahol történtek vele az események. Végül egy óra múlva, vissza is tért a hátán 10 kg liszttel, és Ilka mama kenőcsével.

- Iluska! Itt a krém! Majd meglátod milyen jó lesz! Sárikám! Vidd oda édesanyádnak a tégelyt! – mondta Elemér úgy, hogy nem is vette észre, hogy a nevükön szólítja a lányokat.

- Tudja kend, hogy először szólított minket a nevünkön? – kérdezte vidáman Iluska.

- Na! Csak haladunk! – tette hozzá Regő is. – Nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg. Mi van Sárika édesapjával? – nézett Iluskára Regő.

- Hát igen. Ő favágó volt. És hát az a munka nagyon veszélyes. – tette még hozzá. – Szóval régóta egyedül nevelem Sárikát. – mondta. – Úgy, hogy nagyon szépen köszönöm a lisztet is, meg a kenőcsöt is. Nekem ilyenekre nem nagyon telik. – nézett hálásan Regőre, és Elemérre. Szó szót követett, és kiderült, hogy a csapdába is akkor lépett bele, amikor tűzrevalót gyűjtögetett az erdőben.

- Nahát! Akkor mi most kimehetnénk Elemér bátyámmal az erdőbe, és gyűjthetnénk télire tűzi fát. – vetette fel Regő apókára nézve.

- Igazán jó ötlet! – mondta Elemér. – Annál is inkább, mivel Regő is ismeri a favágás rejtelmeit.

- Igazán köszönöm! – nézett hálásan Iluska az emberekre. - Akkor én meg addig sütök kenyeret a vacsorához. Úgyis régen látott már kenyeret a kemencém. – mondta párás szemmel. Regő, és Elemér érezve, hogy milyen nagy szükség van itt a segítségre, még nagyobb lendülettel vágtak neki a munkának. Apókának is visszatért az ereje, látszódva, hogy mindig is keményen dolgozott. Így aztán, nem is olyan sokára jó nagy rakás fát termeltek Iluskáék udvarára. Este aztán jót vacsoráztak a frissen sült kenyérből. Másnap reggel pedig eljött a búcsúzás ideje. Elemér Iluska lelkére kötötte, hogy használja a kenőcsöt, és vigyázzon magára. Sárika hosszasan ölelte a két vándort, mint aki nem akarja elengedni őket.

- Ígérd meg, hogy visszajössz hozzánk! – kérlelte apókát Sárika.

- Megígérem! Mire elfogy a lisztetek, itt leszek! – mondta Elemér a kislánynak, és Iluskának. – De még van egy kis elintézni valóm! – mondta integetve, már a gyalogúton. És a két férfi megindult visszafelé az ösvényen. Folyt köv.