36. A mottisfonti rózsakert

36. A mottisfonti rózsakert.

Sicc felnyávog: „A bundámon
lóg egy mérges tarantula!” 
Hogy az csak egy pöttömnyi pók,
a macskának eben guba.
Mint a villám, úgy cikázik
a zöld mezőn észtveszejtve,
az ízeltlábú potyautast
hogy mielőbb elveszejtse.
Átugrik egy magas falon,
ahol a pók leesik,
a többiek sem tétováznak,
barátjukat követik.

S lám mit látnak! Körülöttük
rózsatőből száz és ezer,
egytől egyig mind virágzik,
s bódító illatot lehel.
Emitt fehér futó fajtán
óriás bimbó pompázik,
ott szivárvány színű szirmon
kis katica hintázik.
Arcuk szellő símogatja,
s teljes már az édes mámor:
egy–egy lángvörös mákvirág
kábító aromát varázsol.
Emi s Andris fejet hajtnak
egy napos pázsit hűs füvén,
majd álomba szenderülnek
a rózsakert lágy ölén.
A cica is nagyot ásít,
Andris mellé gömbölyödik,
pelyhes szőre feje búbján
fuvallattól pöndörödik.

Jó darabig a köpeny is
élvezettel lengedez,
de megunja, és azt lesi,
a többi mikor ébredez.
Ekkor kapcsol: „Hiszen ezek
máknyos gáztól szunyókálnak,
ha még tovább itt maradnak,
fele sem lesz a tréfának.”

A két lurkót és a macskát
elszántan felnyalábolja,
ám egy rózsa beléakad,
s mint tolvajt, oda leláncolja.
Húzza, vonja, ráncigálja,
csak nem ereszt a bokor,
a tövisből egyre több lesz,
a szökevénybe mi karol.

Egy ösvényen kavics zörren,
hercegnő jő, és nem álmos,
nád derekán piros szoknya,
haja szőke, arca bájos.
„Üdvözöllek lapos vándor!
Gallyba gabalyodtál, látom,
s társaidra varázsporból
ereszkedett sűrű álom.
Őket bizony kiütötte
egy pipettányi dózis.
látom ámulsz, rám hogy nem hat
az effajta narkózis.
Én is egykor rózsák alatt
száz esztendőt háltam,
de miután felébredtem,
immunissá váltam.
Most egy békés közösségben
éldegélek a közelben.
Barátaid oda visszük,
nem hagyunk mi senkit cserben.”

Kecses karja könnyeden int,
s már enged is a rózsatő.
Azt mondanád boszorkányság,
mi elbűvölően menő.