68. Festők tere

68. Festők tere.

A dombtető árnyas terén
alig lehet áthatolni,
állványlábak egymást érik,
s mindenféle festőholmi.
Itt egy piktor portrét pingál,
ott egy csendéletet mázol,
emitt meg egy pöndör bajszos
éppen festőállványt tákol.
Rőt szakállát, nagy kalapját
beterítik foltok, pacák,
ránézésre megmondhatod,
hogy nagy művész ez a pacák.
Bőröndjében turkál, keres
gond terheli, látszik rajta.
Vásznát, mit kifeszíthetne,
sajna ma épp otthon hagyta.
Tanácstalan tekint körbe,
most mitévő lehetne?
Hopp, érzi egy lánykát látva:
ráragyog a szerencse.
Kistesója és egy macska
sarkában van bokron, árkon,
s a fruska vállát mi takarja?
A tökéletes festővászon.

„A mintázata, hogy eltűnjön,
egy akrillréteg tesz majd róla,
de akár be is szerkeszthető
egy absztrakt kompozícióba.”
Nem habozik, megszólítja:
„Megvenném e szép köpenyed.
Fizetségként egy sarkára
színes képet festek neked.
Választhatsz, hogy portré legyen,
tájkép vagy tán csendélet,
akciósan csakis Neked,
közepesen kis méret.”
Fogja is a szövet sarkát,
szakértéssel tapogatja,
a csücsöktől két araszra
az ollóját csattogtatja.

A lány nem moccan, lepel hussan.
Szélfuvallat? Ki látta?
A szorításból titkos erő
a textilt – zsupsza – kirántja.
Az olló hegye egy temperás
tubus hasán ér épp földet,
általdöfi, festék fröccsen,
mi betakar egy finom hölgyet,
ki a szomszéd standnál ülve
affektálva pózol,
visítozva pattan talpra,
hogy ez már sok a jóból.
Mikor kérte, hogy fessék le,
úgy gondolta, hogy arcképét.
nem pedig a festéket rá,
mint egy klotyót, vagy egy WC-t!
Közben persze nyilván feldönt
állványból vagy hármat,
gondolhatod, ezzel milyen
kalamajka járhat.
Egymás összes atyafiát
káromolják nénik, bácsik,
mialatt a lány tesója
az ollóval csendben játszik.
Kiszúr még vagy három tucat
olajfestékes tubust.
A lány ocsúd, majd kézenfogva
elviszi a kis butust.

A két nebulót és a macskát –
biztos rájöttél, kik ők –
Párizs látványa fogadja:
ott hever lábuk előtt.
“Egy rakéta!” kiált Emi,
“Nézd! A város közepében.
Biztosan a Holdra lövik,
vagy a Marsra indul éppen.”

És valóban, a távolban,
lenn a törpe házak között,
hegyes fémkolosszus mered,
s a Hold tündököl csúcsa mögött.
“Akkor gyerünk!” lelkesül Sicc,
“Hátha akad egy hely rajta.
Ha múzeumot nem találunk,
a Szellem utazhat a Marsra.”